A „szép ideális” fogalmával leírható női akt műfajában, a 19. század végétől nyomon követhető az emberi testre vonatkozó filozófiai megállapítások divergenssé válása. A divergáló állítások alapja a művész nomád (útja egyszerre külső és belső út, lakóhelye publikus és privát) szemléletmódja lett. Egyúttal megváltoztak az emberi test ábrázolásának forrásai is.
E szemlélet előzménye az a „tudós” művészt nevelő akadémikus oktatás, amely tudományos kutatással hitelesíti az emberi testre vonatkozó esztétikai megállapításokat. A művészeti akadémiákra kerülő anatómiai tankönyvek a tudományosság 18–19. századi centrumaiban keletkeztek (Párizs, Berlin, London): mellékleteikként jelennek meg az első fiziognómiai és antropometriai kézikönyvek (Schadow, Camper), döntően a klasszikus görög és reneszánsz arányrendekből kiinduló esztétikai megfontolásokra támaszkodva.
Ezek a biológiai determinizmus 19. század elején uralkodó tudományos elméletének szellemében fogant ’hatalmi anatómiák’ (amint azt S. Renner, Zürich, feldolgozta) az akadémikus arányrendnek ’ellentmondó’ testi tulajdonságokat testi és lelki aránytalanságként értékelték, és az erkölcstelenség fizikai megnyilvánulásaként tekintették: brutalitás, bestialitás, zabolátlan érzelmek és szexualitás, az intellektualitás hiánya – ezekkel a tulajdonságokkal jellemezték a ’klasszikus kultúrán’ és ’művészeten’ kívül definiált törzsi kultúrákat és modelljeit. A „nemzeti” aktok viszont, a 19. századi akadémikus festészetben a klasszikus „görögös” minta szerint formálódtak.
A modernista művész és tudós belátja, hogy a „testnek, mint emberi testnek […] ilyen idealitása nem lehet” (vö. Bacsó B.: Képtest / testkép), szemlélését kiszabadítja az esztétikai kánonok és a lehatárolt identitások kötelékéből. A ’klasszikus’ európai kultúrán kívüli művészet formái, illetve az antropológiai, anatómiai, kórbonctani, orthopédiai, pszichiátriai, kriminológiai dokumentumok lesznek a modernista művész anyaga: az új dokumentumok művészi élménye „betöltődik” a klasszikus mintákba.
Témámmal a korai modernizmust tárgyalom, példáimat a nyugat– és kelet–európai fauve és amerikai extremista művészet egymással összefüggő rendszereiből veszem.