Az MTA Pszichiátriai Gyűjtemény és a Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja Önt "A tekintet szintaxisa - François Molnar válogatott tanulmányai (szerkesztette: Faludy Judit) című kötet bemutatójára.
Helyszín: VI. kerület, Teréz krt. 13., IV. emelet balra
Időpont: 2011. június 28. (kedd), 16 óra.
A megjelenteket köszönti: Beke László (igazgató, MTA Művészettörténeti Kutatóintézete), Bácskai István (igazgató, Gondolat Kiadó).
A kötetet bemutatja: Pléh Csaba (BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára, MTA rendes tagja)
A rendezvényen a kötet kedvezményes áron megvásárolható.
További információ: www.gondolatkiado.hu
Tisztelettel várjuk!
A könyvvről Pléh Csaba írt recemnziót, ami az Élet és Irodalom 2011. augusztus 19-i számában jelent meg.
Az ismertetés bővebb változatát itt olvashatja:
Pléh Csaba: A tiszta forma a vizuális művészetekben – A tekintet szintaxisa François Molnár válogatott írásai a kortárs művészet tükrében. Szerkesztette: Faludy Judit. Gondolat Kiadó – MTA Művészettörténeti Kutatóintézet. Budapest, 2011. 242 old. DVD melléklettel
A kötet egy különleges életművet mutat be. Mint Faludy Judit igen tüzetes bevezető tanulmánya és Beke László értékelő megjegyzései is mutatják, François Molnár, aki épp az írótárssal való összetéveszthetőség elkerülésére nem Molnár Ferenc, eredetileg Pesten tanult képzőművész, aki Franciaországban is még festőként kezd érvényesülni, hogy azután elvégezze a kísérleti pszichológiát. Valóban az elsők között próbálja meg az 1960-1970-es években a korabeli modern kísérleti pszichológia módszereivel tanulmányozni a nem figuratív művészet hatásmechanizmusát. Alapkérdése, mint azóta oly sokak számára, hogy a művészeti forma feldolgozásának elemzéséből mi mindent tudunk meg a látvány keletkezéséről az észlelés általános folyamatában. Vagyis, Molnár számára a festmények tanulmányozása a látás megértéséhez vezető királyi út.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan kerül a szintaxis a látás világához, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy maga a tiszta forma gondolata, hogyan jelenik meg a 20. századi kultúrában. Ha időzíteni akarjuk, elmondhatjuk, hogy először a művészeti absztrakció megszületése vezet a 20. század első évtizedeiben ahhoz a gondolathoz, hogy a jelentés nélküli forma az alkotás tárgya lehet. Eljutunk néhány évtized alatt Braque és Picasso kockákkal visszaadott figuráitól Mondrian vagy Malevich tiszta vonalaihoz és felületeihez. A művészek veszik észre azt, hogy a jelentést zárójelbe téve is elérhetők jellegzetes vizuális hatások, sőt, vizuális esztétikai hatások. Nem sokkal ezt követően, elsőként megfogalmazva 1913-ban, de uralkodó elméletként majd az 1920-as években, a Gestalt elvek megjelenése a kísérleti pszichológiában. A német kísérleti pszichológusok kezdik el hangsúlyozni, hogy a látvány formaalkotó tényezői, a látvány tartalmától függetlenül izgalmas, egészleges szerveződéseket mutatnak. Megpróbálják kidolgozni azokat az alapvető elveket, mint a közelség, a jó folytatás, a zártság, a szimmetria és hasonlók, amelyek révén, tisztább, alapvetőbb formák bontakoznak ki az észlelésben. Nemcsak egészek ezek abban az értelemben, hogy többek, mint az őket alkotó részek, hanem egészek abban az értelemben is, hogy valahogyan sérthetetlenek. Tudjuk jól, például a Bauhaus mozgalom történeti elemzéseiből, hogy ezek az elvek közvetlenül befolyásolták a modern vizuális művészet öntudatosságának alakulását. A művészetben kialakult tiszta formához a Gestalt pszichológiában találják meg a természettudományos támpontokat. Az 1920-as, 1930-as években azután megjelenik ez a tiszta forma gondolat a tudományos nyelv elemzésében. A neopozitivisták, és elsősorban Carnapp munkáiban feltűnik a logikai szintaxis eszménye. Az a gondolat, hogy a világról szóló kijelentések a tudományban is kétféle módon szerveződnek. Az egyik szerveződés a kézenfekvő, ahol a jelentésbeli igazságról van szó, a másik szerveződés viszont formai. A tudományos nyelv bizonyos formai kritériumokat is követ, amelyek anélkül is érvényesek kell legyenek, ha az általuk közvetített tartalom esetleg megkérdőjeleződik. Ez a logikai szintaxis jelenik meg azután, mint a természetes nyelv szintaxisa. Két évtized múlva, Chomsky generatív nyelvtana, éppen ebben az értelemben, a szintaxis szemantika a tudományos nyelv rekonstrukcióra vonatkozó szétválasztását fordítja vissza mindannyiunk természetes nyelvére.
Röviden tehát arról van szó, hogy maga az a gondolat, hogy tiszta formák vannak az emberi művészetben, az emberi észlelésben és az emberi nyelvben, legáltalánosabban kifejezhető azzal a terminussal, hogy minden emberi magasabb rendszernek van valamiféle szintaxisa. Molnár könyvének címe, mely egyébként a szerző intencióit és szóhasználatát követi, ahogy Faludy Judit bevezető tanulmánya is rámutat, ezt az eszmeiséget próbálja meg átadni.
Molnár számára azonban nem pusztán valamiféle eszmetörténeti értelemben fontos a puszta forma eszméje (melynek egyébként matematikai eszmevilágát is világosan látja, amikor könyvében visszatérően él az információelmélet és a kibernetika fogalomrendszerével és formalizmusával, amely a tiszta formát például, autokorrelációs függvények keretében értelmezi). Molnár számára, mint évtizedeken át laboratóriumi kutatóként dolgozó pszichológus számára az lesz a fontos, hogy a forma szervező elveinek érvényesülését az észlelés folyamatában kutassa. Ő maga a festészettől jut el a formai szervező elvek kísérleti pszichológiai vizsgálatáig. Felesége Molnár Vera végig felső marad, s a könyv nagyon szépen mutatja közös munkájukat, ahol kicsit érezhető, ahogy a természettudományos redukció felé hajló François tudományos tanulmányaira, Vera képei mintegy ironikus, vagy legalábbis játékos válaszokat adnak. A képek, amelyek a pont-raszterekből előálló formaszerveződés, az elemi csíkozatok között található Gestaltok és hasonló hatások segítségével érvényesülnek. Mivel François Molnár számára nem a kép érzelmi hatása, vagy a kép értelmezőinek szociológiai distinkciói az érdekesek, így számára nem a klasszikus hatáselemző művészetlélektan lesz fontos. Nem az érdekli, hogy vajon az introvertált vizsgálati személyek jobban szeretik-e az absztrakt művészetet, mint extrovertált társaik, hanem az, hogy a művészileg előállított látvány segítségével keresse a látvány keletkezésének immanens szervező elveit. A maga korában erre két fő támpontja van. Az egyik, az információelméletben megtalált matematizálása a Gestalt fogalmaknak, az autokorrelációs függvények felhasználása a mintázatok jellemzésére és természetesen a Gestalt elméletből átvett fogalmak, a másik támpontja pedig a kísérletezés. Ennek alaphelyzete Molnár számára a szemmozgások elemzése. Innen könyve címében a szerkezet feje: a tekintet szintaxisáról van itt szó. Molnár az első között volt, akik modern filmtechnikai eszközökkel vizsgálták, viszonylag szabad helyzetben a fixációs pontos megoszlását és a fixációs pontváltás stratégiáját képek nézése közben. Olyan elemzéseket mutat meg, amelyek egy-egy klasszikus Rembrandt képen a figyelem súlypontozását mutatják, illetve azt, hogy egy fixáció alatt nem átfogható kép hogyan szintetizálódik a szemmozgások segítségével. A tekintet reflektorpásztáit mutatják a CD mellékleten Molnár művészien megrajzolt eredményértelmezései. Az élet iróniája, hogy a mai lézermódszereket használó infravörös eljárásokat alkalmazó automatizált szemmozgást elemző rendszerek, ugyanilyen reflektorcsóvákat vetítenek vissza a személy által nézett képekre. Molnár, a művész sokkal előbb észre vette a figyelem irányításának a színpadi reflektorszerű bemutatásában rejlő lehetőséget, amit azután a modern technológia mintegy algoritmizál. A könyvben igen tanulságosak a szemmozgás-elemzések nemcsak a klasszikus figuratív művészetre, hanem a mai nem figuratív műalkotások elemzésére is. Hogy kedvet ébresszünk az olvasóban, érdemes azt is végiggondolni, hogy mi lett mindebből mára. Amikor úgy fogalmazok, hogy mi lett mindebből, akkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Molnár egy korai szintetizátor. Sokkal korábban kezdi el az akkori magas technológia eszközeit alkalmazni a látás megértésére a művészet segítségével, mint azt mások tették. Molnár egyes írásaiban, és már ebben a kötetben is, harmadik lépésként megpróbálja összekapcsolni alaklélektani és információelméleti elgondolásait a neurobiológiai látáselméletekkel. Azóta ez a terület hihetetlen nagyot fejlődött. Ma már a látáskutatás meglehetősen világos modelleket hoz létre a recehártya érzékleti mezőitől egészen a tiszta felületek megkonstruálásáig a tarkólebeny különböző számításokat végző központjainak segítségével. Olyan kép bontakozik ki, mely nem idegen az absztrakció művészetelméleti meglátásaitól, mely szerint a látványban először a forma jön létre és ezt csak követi (ez a követési „távolság” persze csak néhány száz milliszekundumot jelent) a tartalom, az ábrázolt tartalom felismerése. Az az absztrakciós, nem figuratív művészet, amely a Molnár házaspár alkotásainak közege és François kutatásainak tárgya, valójában ezeket a tárgyészlelés alapjait jelentő felületkonstrukciós folyamatokat ragadja meg. Azóta, a Molnár könyvében is sokat hivatkozott Jules Béla munkatársa, Kovács Ilona munkáinak eredményeként, egy részletes elképzelésünk alakult ki arról is, hogy milyen is lehet neurobiológiai értelemben a Gestalt pszichológusok által kiemelt formai szervezőelvek világa. Milyen értelemben nagyobb ellenállású, sajátos szintézist képviselő maga az egész. Folytatódik az a hagyomány is, amit a Molnár házaspár mintegy tandemben valósít meg: a művészet felhasználása a látás megértésére. Angliában Semir Zeki, Amerikában Ramachandran a művészeten keresztül a látvány elemi szerveződési folyamatait ragadják meg. Ugyanazt teszik, mint Molnár, csak már közvetlenül beágyazva a modern neurobiológia világába. Zeki egyenesen úgy nevezi saját kutatásait, hogy „mondriánozás” miközben ténylegesen Mondrian és Matisse képeket használ annak feltárására, hogy hogyan dekomponálja a beérkező teljes látványt az idegrendszer. Az absztrakt képek abban lesznek az idegtudós segítői, hogy megtalálja melyek az optimális ingerei a pusztán a színre, vagy pusztán a formára reagáló agykérgi rendszereknek. Van egy kis különbség azonban: Zeki vagy Ramachandran mindeközben nem válik festővé. Molnár, pontosabban a Molnár házaspár még egy klasszikus korban élt. Ők Leonardo-i értelemben egyszerre voltak a látvány művész alkotói és az alkotás észlelési folyamatának tudós értelmezői. Gondolataik mai folytatói csak használják a művészetet, ám maguk ettől még nem válnak művésszé, kevés kivétellel, mint például Julesz Béla bizonyos kompozíciói, vagy Caetano Kanizsa képei.
