Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet felszámolásakor (2007) a pszichiátriai kezeltek munkáit őrző képtárból és a figyelemre méltó intézettörténeti dokumentációból álló muzeális gyűjteménye a Magyar Tudományos Akadémia gondozásába került. A muzeológiai feladatokat és kutatószolgálatot ellátó, a közönség előtt nyitva álló közérdekű muzeális gyűjtemény láthatóvá teszi a pszichiátriai kezeltek alkotómunkájának száz évet felölelő történetét, s archívumával együtt forrásként szolgál további pszichiátria-, művészet- és társadalomtörténeti kutatásokhoz.
A fordulatokat (áthelyezést, lebontást, újra alapítást) megélt gyűjtemény két intézet, az 1868-ban megnyitott Budai m. kir. Országos Tébolyda (1992-től OPNI) és az 1883-ban alapított Budapest-angyalföldi Elme és Ideggyógyintézet sorsának képi és írott dokumentációját foglalja magába. A kezeltek készítette képek és tárgyak diagnosztikai alapú, ám az esztétikumra is érzékeny gyűjtését az 1910-es években Epstein László, az angyalföldi intézet elmeorvosa és Selig Árpád lipótmezői másodorvos kezdte el. Selig angyalföldi kinevezését követően (1925-1929) a gyűjtemény nemcsak jelentősen gyarapodott, de karakteresebbé is vált: kollégája, Jó János szerint a gyűjtésnél „főként a művészi értéket tartotta szem előtt, miáltal önkéntelenül a hypermodern expresszonista irányzatokat képviselte elmebetegek alkotásaival.” A művészettörténész-pszichiáter Hans Prinzhorn 1922-ben megjelenő, a heidelbergi kórház alkotó betegeinek munkáit bemutató és a modernista művészek körében is népszerűségnek örvendő könyve (Bildnerei der Geisteskranken: Ein Beitrag zur Psychologie und Psychopathologie der Gestaltung[1]), nemcsak Selig szemléletére, hanem múzeumalapító terveire is hatással volt. Selig a múzeum hivatalos megnyitását (1931) már nem érte meg. Utódja, Zsakó István elmeorvos angyalföldi praxisa alatt azonban (1936-ig) a Selig megálmodta múzeumot nem egyszerűen gazdagította, de nagyratörő gyűjteményezési koncepciójával újra is formálta azt. Lehetőségei viszonylatában roppant nagy tervei voltak: egy olyan elmeügyi archívum létrehozását határozta el, amely reprezentálja a „psychiatria minden ágát”, és a „psychiatriaval határos területeket”. Magyarország egyetlen Elmeügyi Múzeumának leggazdagabb időszaka ez; az angyalföldi orvosok ambíciójának és gyűjtői szenvedélyének köszönhetően egy a város peremén fekvő tébolydában – amely alapvetően a gyógyíthatatlan betegek ellátására rendezkedett be és leginkább a rendőrségi beszállítások végállomásaként híresült el – a gyűjtemény egy rendszerezett és látogatható múzeumként működött. A kezeltek munkáit, a hospitalizációval kapcsolatos tárgy-együtteseket, az anatómiai szemléltető eszközöket, a pszichiátriatörténeti bibliográfiákat és képanyagot, valamint az orvosi kutatások dokumentációs anyagát is őrző múzeum az intézeti reprezentáció helyeként is funkcionált, s e minőségében oldhatta az intézet idegenségét, a pszichiátriai betegekkel és a „bolond doktorokkal” szembeni előítéleteket.
Zsakó István lipótmezei kinevezésével (1936) az Elmeügyi Múzeum is Budára került. A második világháborús évek hiányosan dokumentáltak, az intézet kiköltöztetésével a gyűjteményt is becsomagolták, s csak az ötvenes években bontották ki újra, amikor Fekete János katalogizálta a súlyos károkat elszenvedett múzeumi anyagot. Nemes Lampérth József négy alkotásából ma már csak egy található a gyűjteményben, Gulácsy Lajos rajzaiból pedig egy sem. A veszteségeket azonban az elkövetkező évtizedekben (hatvanas és hetvenes évek) az intézeti lakók lírai, megrendítő vagy szarkasztikusan kritikus rajzsorozatai pótolják. 1988 jelentős dátum a múzeum életében. Ekkor jelenik meg Büki Attila és Valkai Zsuzsa tollából a gyűjtemény háború utáni első feldolgozása Üzenetek a Sárga Házból címmel, s még ez évben, a Lipótmező alapításának 120. évfordulóján, ünnepélyes körülmények között megnyílik a Pszichiátriai Képtár- és Múzeum, amelynek szakértő gondozását Plesznivy Edit művészettörténész végezte.
A vizuálisan képzett és laikus kezeltek munkáit egyaránt őrző MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény különleges, lokális sajátosságát a betegtársakról készült portrék sokasága adja, amely az archívum fotódokumentációja mellett a betegek személyes világán keresztül visz minket közelebb az intézeti élet történetéhez.
[1] Az elmebetegek képi világa: a formaképzés pszichológiájához és pszichopatológiájához, 1922